|
p.éva és Szidónia története
2006.10.11. 08:16
Nem is tudom, hol kezdjem. 2006.április 19-én elmentem a szokásos
vizsgálatra a nőgyógyászomhoz, aki, a vizsgálat alapján
megállapította, hogy még nem szülünk(ápr. 28-ra voltam kiírva)...
Hát, jó, én meg is nyugodtam. Bár az elmúlt napokban már fájdogált a derekam, de gondoltam biztos már nagyon megerőltette a terhesség a derekam. Már így utólag tudom tévedtem. Ugyanis aznap éjjel nagyon fájt a derekam, de még mindig még csak nem is sejtettem, hogy ennek köze van a fájásokhoz. Egész éjjel fel-alá járkáltam, ültem, álltam, feküdtem sehogy nem volt jó. A férjem nem akartam felkelteni, gondoltam minek, hisz csak a derekam fáj, de nagyon. Aztán eljött a reggel, nagy sokára, de akkor már jött előre felé a fájás. Nekem mindig azt mondták, hogy olyan lesz, mintha mensi görcsöm lenne. Hát nem jött be. Inkább vesegörcshöz hasonlított. Egyszer csak azt vettem észre, hogy rendszeresen és görcsösen fáj, de minde görcs háturlól, a derekamtól indult. A férjem induló félben volt, mondtam neki, persze, menjen csak. Aztán negyed óra múlva visszatessékeltem. Jött vele az anyós is, és elindultunk SZÜLNI. a fájások 7percenként jöttek. Megérkeztünk a kórházhoz és közöltem, hogy oda nem megyek be. De végül, mégis bementem. Az ügyeletes doki megvizsgált, ami elég fájdalmas volt. És közölte, hogy ebbből most nem lesz baba, mert csak ujjkúphegynyit vagyok nyitva, vagyis semennyire. Aztán folytatódtak avizsgálatok, vérnyomás, lázmérés, fehérje vizsgálat. Persze mind rossz eredménnyel. a vérnyomáson 170 fölött, a lázam 38,5 és felfelé ment, két X-es fehérje, a baba szíve pedig elég szapora volt. Közölték: sectio. Asszem így mondják. Na, én meg kérdezem, az, mi? Nem mintha nem sejtettem volna. Ez bizony császármetszés lesz, szoltak a dokimnak, addig én megkaptam a katétert és az infúziót. Remegtem, mint a kocsonya. Nagyon rossz volt. Megjött a dokim, irány a műtő. Ott ültem a műtőasztal végén, velem szembe csupa műtőruhás ember, de vagy tizen voltak, és az anesztes nő közölte lazítsak. Na, kösz. Aztán nagy nehezen, nem tudom hányadszorra sikerült beadni a spinális érzéstelenítőt. Akkor, abba a pillanatba, már nem is éreztem magam deréktól lefelé. Egyik pillanatban, agyszercsak rámugrott a doki, na akkor nem kaptam levegőt egy idejig, aztán újra rám ugrott és újra. Ugyanis az én kis Szidikém nagyon fenn volt és csak így lehetett kivenni. És akkor zsupsz, megszületett. Sírt nagyon, annyira megható volt. Már egy kissé be volltam ájulva, mindent hallottam magam körül, de a végén hiába kérdezett a doki, képtelen voltam válaszolni. Visszavittek a megfigyelőbe, na az a 24 óra maga volt a pokol. A mai napig gyomoridegem van ha belegondolok. Aztán átkerültem a baba- mama szobába. Az már kész felüdülés volt. Én nagyon nehezen dolgoztam fel ezt az egészet, talán a hormonok dolgoztak, de nap, mint nap sírni tudtam volna. Ma már jól vagyok, szeretek anyának lenni és nagyon szeretem az én kis Szidóniámat....
| |