Nagyon vártuk már hogy megszülessen, türelmetlen volt apa, anya, és a 
nővérkéje, Viki is. Mivel Viki hihetetlen gyorsan és könnyen megszületett 
(gyakorlatilag az első fájástól számítva 3 óra 50 perc alatt) ezért még 
gyorsabb és könnyebb szülésre készültünk. A kiírt időpont előtt két héttel 
már minden nap csak valami apró jelre vártam, amire be lehet ugrani az 
autóba, apjukat a nagy táskával magam után vonszolni és gyorsan 
berongyolni a jó nagy pakkal a kórházba, teljes menetfelszerelésben. 
Gyakorlatilag egy zabszem nem fért volna fel az utolsó napokban, annyira 
vártuk már. Szó szerint a szülést is vártam a maga minden fájdalmával, 
mert olyan jó volt az este békés nyugalmában apát riasztani, forró fürdőt 
venni, aztán szép csendben összekészülni és a szülőszoba békés 
félhomályában apára támaszkodni, és minden egyes fájással közelebb kerülni 
a végkifejlethez, jelen esetben egy pöttöm magzatmázas ordító kis 
csomaghoz, aki anya hasán azonnal elcsendesedik, beszívni a finom illatát, 
ami aztán egy életre a szívembe-agyamba bevésődik. Szülni jó - és ezt 
vártam, tudtam, hogy éjszaka lesz, éreztem, nem is lehet másként, nem 
lehet nappali világosságban, nyüzsgő kórházban, csak éjjel, csendben, 
félhomályban, békés nyugalomban. Így is lett, a kiírt nap előtti délelőtt 
(5-én) vizsgálat, ctg, biztatás, hogy hamarosan szülünk, én pedig már 
nagyon szülni akartam - nem állt szándékomban egyetlen bónusz napot sem 
pingvinmódban eltölteni. (Most meg persze irigykedve nézem a pocakos 
kismamákat - ki érti ezt?) A vizsgálat után pár órával már éreztem, valami 
elindult, fájdogált a hasam-derekam egész délután. Estére már kb. 5 
percenként jöttek az összehúzódások, és mintha kevés magzatvíz csordogált 
volna. Ekkor már este 8 óra volt, és felhívtam az orvosomat, hogy ne 
nagyon készüljön lefekvéshez, mert szerintem még ma éjjel találkozunk. A 
nagypapa riasztása után (ő volt Viki bébiszittere az éjjel) gyors zuhany, 
és 9-kor végre a szülőszoba öltözőjében hadakoztam a nagy pöttyös 
kincstári hálóinggel. Éjfélig félig nevetgélve, beszélgetve múlt az idő 
Molnár Tünde szülésznővel. Jöttek a fájások, még mindig ötpercenként, a 
tágulás lassan haladt előre, 9-tól éjfélig szinte semmi, maradt az 
egyujjnyi. Éjféltől egyig újabb egyujjnyi, az már összesen kettő! Végre, 
most már riasztották az orvost is, ekkor már én is nehezebben viseltem az 
összehúzódásokat, álmos voltam, és két fájás között a széken ülve 
bóbiskoltam. Az orvos nevetve jegyezte meg, hogy ó, hát ha még aludni is 
tudok (tudniillik kérdezett tőlem valamit, én meg a széken ülve csukott 
szemmel szuszogtam) akkor még nagyon ráérünk! Aztán fél kettő körül burkot 
repesztett, ezután már nem sokra emlékszem. Csak arra, hogy álltam, az 
ágyra könyököltem, és ringatóztam, valamiért így volt jó elviselni a 
fájdalmat. Nem jutott már el a tudatomig az értelme a szavaknak, csak a 
halk duruzsolás, amint a férjem a szülésznővel beszélget mindenféléről. Ha 
nem lett volna a falon egy óra, talán nem is tudnám, mennyi idő telt el 
így, a burokrepesztés óta ringatózva minden egyes összehúzódásnál. Aztán 
egyszer csak éreztem, hogy most már nagyon jönne kifelé Levente, szóltam a 
szülésznőnek, aki kérte, feküdjek fel az asztalra, megnézne. Ezt a 
felfekvést csak két fájás alatt tudtam összehozni, de annál nagyobb volt 
az öröm, mikor hallottam a szülésznő hangját: még ne nyomjon, gyorsan 
idehívjuk a doktor urat! Közben sajnos még szükség volt egy kis kézzel 
tágításra, majd még kis ideig vissza kellett tartani a babát, mert nem 
tűnt el teljesen a méhszáj. Talán hét-nyolc tolófájást kellett 
visszatartanom, közben Levente emelni kezdte a fejét, segíteni kellett 
neki rendesen beilleszkedni. De azért stramm kis legény, végül is 
három-négy tolófájás után kibújt, és torkaszakadtából üvölteni kezdett. 
Erős, egészséges, 3510 gramm, 51 centi, és hihetetlen erővel tolta el a 
szülésznő kezét a szívócsővel együtt. Ja, kérem, 9/10-es Apgarral lehet 
hadakozni!:) Éppen hajnali háromkor bújt ki, a kiírt napon. Négy órakor 
már vígan szopizott, úgy néz ki, egy életre cicifüggő lett azon az 
éjszakán. Olyan jó volt ott lenni, összebújni, csak néztük Őt apával, mint 
ahogyan Vikit is néztük 4 évvel azelőtt. Most már négyen lettünk, 
mindkettőben gyönyörködhetünk, és talán az a legszebb pillanat, amikor 
este - szüleiket kitúrva az ágyukból - minketten békésen alszanak 
összebújva.