Szülésem története

2006. március 21-én kedden egész délután rossz napom volt. Mint ahogy a terhesség második felétől jellemzően, ezen a napon is fájt a gyomrom és nem akart múlni. Aztán eljött az este, tévéztünk a férjemmel, majd ő jó szokása szerint 10 óra tájban elment aludni. Én nem voltam még álmos, mivel 2 hete betegállományban pihentem itthon és a déli ebédek után mindig aludtam egy jó nagyot.

Folytattam a tévézést, amikor rádöbbentem: nem a gyomrom fáj, hanem menstruációs jellegű görcseim vannak – időnként. Lehet, hogy szülünk? Ez a kérdés motoszkált az agyamban, de a választ még nem tudtam rá. Annyit lehet hallani a jósló fájásokról, amelyek hasonlítanak az igaziakhoz, de idővel elmúlnak… Nos, nem tudtam, hogy ez, amit érzek, elmúlik-e, ezért viszonylag higgadtan, de mindenképpen kíváncsian vártam minden elkövetkező görcsöt. Fél 12 körül szóltam a férjemnek, hogy lehet, hogy szülünk, de még várjunk, mert nem vagyok biztos a dolgomban. Javasoltam neki, hogy aludjon tovább és majd szólok, ha indulnunk kell a kórházba. Próbált visszaaludni, de szerintem csak percekre sikerült neki, forgolódott és várta a fejleményeket.

Én már nem tudtam volna aludni a görcsöktől, amik azért simán elviselhetőek voltak, és rendszer nélkül jöttek. Előkotortam egy cetlit és egy tollat, kiültem a konyhába, és ide jegyeztem fel a fájások gyakoriságát. Hol 10, hol 2, hol 20 percenként jöttek, teljesen rendszertelenül. Folyamatosan attól tartottam, hogy nem jön több, és akkor bebizonyosodik, hogy csak jósló fájásokról van szó. Én pedig már szülni akartam!

A fájások azonban nem szűntek, és talán erősödtek is. Fél 2-kor szóltam a páromnak, hogy mi a helyzet és ő azt javasolta, menjünk be a kórházba, maximum visszajövünk, ha az egész vaklárma. Gyors zuhanyzás és öltözés után elindultunk.

Negyed 3 körül már a kórházban, a 2. emeleti vizsgálóban voltam a kórházi hálóingben. Felszólítottak, hogy menjek el pisilni, mert meg akarják vizsgálni a vizeletem. A vizeletemmel minden rendben volt, ám amikor leültem a székre, hogy újabb kérdésekre válaszoljak, éreztem, hogy valami folyik… Felálltam, és közöltem a körülöttem állókkal, hogy mit tapasztalok; azt felelték, ne foglakozzak most semmivel. Mégis odanyúltam, és a nyákdugót ismertem fel… Ekkor az ügyeletes orvos végre megvizsgált, feltett pár kérdést és közölte, menjek fel a szülőszobára. Arról, hogy mit „látott” a vizsgálat során, nem nyilatkozott. A vizsgálóasztalra visszatekintve vizet láttam, amire a nővérnek azt mondta: magzatvíz.

A szülőszoba egy emelettel feljebb, a harmadikon volt. Józsi felkísért; a szülésznők felébredtek, lefektettek egy szülőágyra és rám tették a CTG-t, hogy halljuk a baba szívét és lássuk a fájáserősségeket. Az orvostól megkérdeztem, hogy a méhszáj nyitott-e már, erre annyit felett: igen. Semmiképp nem volt hajlandó hozzátenni, hogy mennyire, ami nagyon bosszantott.

A szülésznő bemutatkozott és nagyon szimpatikus volt. Neki vetette oda az orvos, hogy bő 2 ujjnyi, aminek a szülésznő és én is nagyon örültünk.

A vizsgálatok után átkísértek az előkészítőbe, ahol beöntés várt rám egy szülésznő-hallgató közreműködésével. Nem volt rémes, és nagyon jól esett, hogy utána lezuhanyozhattam. Jó sokáig engedtem magamra a vizet és egyre lassabban mozogtam. Zuhany után azt javasolták, hogy sétálgassak, lépcsőzzek, mert a gravitáció jót tesz a tágulásnak.

A férjemmel beszélgettünk a folyosón, a fájásokkor rá támaszkodtam, sétálgattunk, nevetgéltünk. Időnként be kellett mennem CTG-re, illetve megnézni, hogy tágultam-e. Ez előbbi és utóbbi is mindig kielégítő volt.

Folyamatosan kérdezték, hogy nem akarok-e még EDA-t, de egyelőre nem láttam értelmét. Meg ágyhoz sem akartam köttetni ezáltal magamat.

Az idő elég gyorsan telt, ¾ 6-kor bő 3 ujjnyi volt a méhszáj, ekkor hívták fel az orvosomat. Ekkortájt kértem EDA-t, de egy kicsit várnom kellett, mert éppen egy császármetszés volt a műtőben, és az aneszteziológusnak ott kellett lennie. Fél 7 előtt azonban megkaptam, jól sikerült, de kellett egy jó 20 perc, amíg hatni kezdett. Az orvos fél 7-kor érkezett, köszöntött, érdeklődött hogylétemről, majd elment átöltözni. Amikor visszajött, vigyorogva közölte, hogy ma szülünk! Burkot repesztett, amiből gyakorlatilag semmit sem éreztem, és szerencsére nem is nagyon láttam, hogy milyen eszközt használt. Többször visszajárt hozzám, a fájások hosszát és gyakoriságát firtatta, s mivel nem volt elégedett, oxytocint adatott. A cél a másfél – két perces fájásgyakoriság elérése és az egyperces időtartam volt. Nemsoká teljesítettem a célt, és ekkortól vált igazán fájdalmassá a vajúdás. Ezelőtt sem volt fájdalommentes, de innentől számítom igazán „elviselhetetlennek”. Ezután gyakorlatilag nem volt pihenő, mert a fájások szinte összefolytak. De mindez hiába fájt, egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy nem bírom tovább.

7 órakor műszakváltás volt a szülésznők között, ekkor érkezett az a szülésznő, akinél a kisbabám megszületett.

9 körül megvizsgált, és megállapította: eltűnt a méhszáj, a pereme is, és a fájásaimat azért nem tompítja az EDA, mert ezek már tolófájások. Viszont, mivel egy kicsit túl sok EDA-t kaptam, nyomási ingerem nem volt. Riadóztatták az orvost, aki kisvártatva megérkezett.

Mindenki azt kérdezgette, hogy nincs-e nyomásingerem… Nem volt…

Az orvos elmondta, mit kell tennem. Amikor jön a fájás, nagy levegő, szem becsuk, és nyom, amíg el nem fogy a levegő. Ekkor nagyon gyors levegőcsere, és ismét nyomni, amíg tart a fájás. Hang kiadása tilos. Ehhez mérten jártam el.

A baba – állítólag – szépen haladt lefelé. Sokan körülálltak és bíztattak. Szinte semmit nem éreztem abból, hogy mennyire haladunk. Azt azonban igen, hogy ami a nyomáskor előrehaladt, az visszacsúszott a pihenőkor. Sokszor.

Folytattuk tovább. A baba szívhangja mindvégig jó volt. Nyomáskor főleg a férjem szavaira figyeltem. Nagyon jó volt, hogy ott volt, sokat jelentett számomra. Törölte a homlokomat, tartotta a combomat, … és bíztatott.

Aztán úgy a 6 – 7. fájásnál éreztem, hogy ez más lesz, mint a többi. Hosszabban nyomtam. És kibújt a fejecske. Majd a test is néhány másodperccel később, ami hihetetlen megkönnyebbülés és felejthetetlen érzés volt. Egy csusszanás. Rögtön ezután egy kis rekedtes síró hang, majd ez izgő-mozgó meleg test a hasamon. Bíztattak, hogy fogjam meg. Megérintettem a kis kezét, hú, de ficánkolt! 2006. 03. 22. 9 óra 55 perc volt, Szabó Emese megszületett.

Állítólag 3X a nyaka köré volt tekeredve a köldökzsinór, 2X pedig a testére, de én ebből semmit sem láttam. Gyorsan kitekerték a szorításból, Apa készített néhány képet, megsimogatott, megpuszilt, majd a szülésznők parancsára elvágta a köldökzsinórt, ami szintén meg lett örökítve.

Ezután Emese letisztogatása, mérése következett, ahová Apával együtt vitték el. Nálam a méhlepény is megszületett, amit egyáltalán nem éreztem, majd egy kb. 20 perces összevarrás következett. A kis vágásra azért volt szükség, mert Emese mindig visszacsusszant. Az EDA miatt ebből sem éreztem semmit, ezt persze egyáltalán nem bántam.

Ezután 2 órán keresztül megfigyelésen maradtam a szülőszobán, de együtt voltunk mindhárman, néztük egymást és nagyon boldogok voltunk.