De hogy értsük miért, egy kicsit vissza kell mennünk az időben. Visszagondolva, a problémák úgy február eleje körül kezdődtek. A szokásos gyomorégés engem is megtalált,  ami az idő múlásával egyre elviselhetetlenebb lett. Nem tudnám megmondani hány doboz Rennie-t és pattogatott kukoricát küldtem a pocimba. Persze sokszor már csak a hányás segített. Azt gondoltam, hogy ez a terhesség vége felé normális…. És mivel a dokim gericét műtötték februárban, ezért neki sem tudtam elmondani. Közben jártam ultrahangokra, és tanácsadásra, a babával minden ok volt, így nem kellett másik dokihoz fordulnom. Csak reméltem, hogy mire szülni fogok a választott dokim újra dolgozni fog. Március elején újabb problémám akadt, de akkor sem gondoltam rosszra. Ez az enyhe vizesedés volt, én is kipróbáltam mindenféle praktikát, hogy enyhítsek a dolgon. És ekkor jött a kegyetlen viszketés. Az egész testem, de főleg a tenyerem és a talpam. Annyira, hogy fél éjszakákat töltöttem vakarózással, és szó szerint le tudtam volna marni a húst a csontról…Azt hittem, hogy ez a vizesedés miatt van…

Aztán végre dolgozni kezdett a dokim, és mivel a 36. héten jártam bementem az első NST-re, és utána a dokimhoz, aki már két hónapja nem látott. Az NST eredménye jó lett, és pedig a kegyetlen gyomorégésre panaszkodtam. Az orvosom vérvételre küldött, és – itt jön a profizmus – májfunkciós vizsgálatot is kért. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva újabb NST, addigra kész lesz a labor is… A férjem a kórházban dolgozik, és délután épp a szülészeten volt dolga, ezért az irodán meg is nézték a leletemet. Elképedve látták, hogy nagyon sok értéket a gép színessel jelölt. Megmutatták a dokimnak, aki a párommal azt üzente nekem: „Holnap (márc. 15-én) még ünnepelhetek, aztán 16-án reggel hétkor feküdjek be.” Itthon ledöbbentem a híren, azt sem tudtam hogy készüljek, mit pakoljak be. Szülni is fogok, vagy csak gyógyszerre állítanak be??? A biztonság kedvéért pakoltam bentfekvős táskát, szülős táskát, és a gyerek hazahozós cuccait, és rendezgettem a gyerekszobát, hiszen még majdnem egy hónap volt hátra. A lelet alapján próbáltam utánanézni, hogy mi lehet a bajom, és annyit sikerült kiderítenem, hogy a májammal van gond.

Csütörtökön (16-án) reggel befeküdtem a kórházba, ahol elkezdtek vizsgálni, kezelni. Egyik karomon a holter, a másikban infúzió, újabb laborvizsgálat. Kezdetnek nem rossz… Mivel soha nem volt magas a vérnyomásom, meglepett, hogy a dokim vérnyomáscsökkentőt rendelt, és érdekes módon már azzal is 150/100 volt. Epés diétára fogtak, napi két NST, kétnaponta vérvétel és flowmetria, napi 3 liter infúzió, és min. három litert innom is kellett, belgyógyászati uh, napi öt vérnyomásmérés, stb… De sajnos az értékeim egyre csak rosszabbak lettek…. Persze a párom és a dokim mindent megbeszéltek, előttem pedig bölcsen hallgattak…a viziteken pedig én voltam az a bizonyos fehér holló…

Annyit azért tudta, vagy inkább sejtettem, hogy húzzuk amíg lehet, folyamatosan rosszabbul leszek, és majd lesz egy határérték, amikor nincs mese, szülni kell.

Szerencsére a második hétvégére eltávot kaptam, persze csak úgy, hogy a reggeli NST után mehettem haza, és estére vissza kellett mennem, az esti NST miatt. Sebaj, így is jó volt, otthon elvégeztem az utolsó simításokat a gyerekszobán, vasárnap pedig megünnepeltük a férjem szülinapját. Este nem volt kedvem visszamenni, és azt mondtam, hogy csak szülnék meg minél hamarabb, és jöjjünk haza, mert elegem van a kórházból. Akkor nem is gondoltam, hogy ez így is lesz…

Eljött március 27-e hétfő. Reggel a szokásos laborvizsgálattal indult  a nap, pici lányom pedig hajnal négytől táncot járt a pocakomban, ami nem nagyon volt jellemző. Talán ő már rosszul érezte magát.

Délelőtt kész lett a laboreredmény, hozta a párom a dokimnak, aki ránézett, és azonnal indult hozzám. Azt mondta találkozzunk az ambulancián. Lementem, azt mondta üljek le. (sejtettem, hogy hamarosan valami történni fog). Elmondta, hogy az eredmények nagyon rosszak, konzíliumot kért egy belgyógyásztól, hogy ne egyedül döntsön, és úgy döntöttek, hogy be kell fejezni a terhességet, mert idézem: „ …lehet, hogy egy óra, lehet, hogy kettő, talán hat….” Nem fejezte be a mondatot, de megértettem. „…amint szabadul a műtő, megyünk….” A beszélgetés elején még azt hittem, azt mondja majd, hogy másnap reggel megszületik a babám, de erre nem számítottam. Mellbevágott a hír, holott számítani lehetett rá. Különös, de hihetetlen nyugalom szállt meg, nem gondoltam arra, hogy meghalhatok, hanem szó szerint fel voltam dobva, örültem, hogy megláthatom a kislányomat, és méltó szülinapi ajándékkal lephetem meg a férjem. Felcuccoltam hát a szülőszobára, apa addig hazaszáguldott a kameratáskáért – csak pont aznap nem tette be - addig mi Andival a szülésznővel elkezdtünk készülődni. Apa már vissza is ért, mi még mindig a fülbevalómat próbáltuk kivenni…J Megkaptam ami nekem járt, és épp zuhanyozni készültem, amikor hallom, keres a dokim. Érzetem a hangján, hogy ideges… mondtam itt vagyok, készülődök. OK. Amíg vártunk, beköltöztem az egyágyas hiper-szuper szülőszobába, az anesztes bekötötte az infúziót, Andi betette a katétert, én egy kicsit kiélveztem  a szülőágyat, ha már nem adatott meg a spontán szülés, legalább legyen egy kicsit olyan, mintha… beszélgettünk, mondtam tegyük fel utoljára a CTG-t is. Közben Fédra őrülten mocorgott, nyomkodta a katétert, folyton olyan érzésem volt, hogy bepisilek… Egyszer csak jött értem a műtősfiú, végre mehettünk. Betoltak a műtőbe, eztán jött a „java”. Felültem a műtőasztalra háttal az anesztes dokinak, aki a spinális érzéstelenítőt próbálta beadni. Hatszor!!!! szúrt meg… azt hittem kinyúlok, elcsigázva kapaszkodtam a műtősfiúba. Az ötödik szúrás után azt gondoltam, hogy most már megfordulok és behúzok egyet a dokinak, vagy inkább altassanak el, de már nem bírom… végre sikerült, hurrá elkezdek zsibbadni. Kicsit várunk még, felfekszem végre az asztalra, és az jár a fejemben, istenem mi van, ha még nem zsibbadok el, és úgy vág belém…. Állandóan a fenekem próbáltam emelgetni, hogy biztosan tudjam, hatott az érzéstelenítő. Az anesztes kommentálta az eseményeket, égő-csípő érzést éreztem a vágáskor, meg húzást-nyomást végig a műtét alatt. Füleltem, mikor hallom meg végre a lányomat. És egyszer csak megéreztem a súlyát a hasamon, felsírt. Nem ám szekrényajtó nyikorgás volt, hanem belevaló vagány csajos sírás. Emlékszem a doki szavaira: „ hú, ez egy érett nagy baba, három kiló fölött van! Tudom, fogtam már egy párat…” (kisebbre számított) A csecsemős nővér megmutatta, aztán elvitte. Gratuláltak a babához, én meg a könnyeimmel küszködtem. Folytatták a műtétet, közben kezdtem rosszul lenni, szóltam, hogy szorítást érzek gyomortájékon. Kaptam rá gyógyszert, amitől nagyon álmos lettem. Fél óra múlva befejezték a műtétet, kitoltak az intenzívre, pár perc múlva pedig kihozták Fédrát szopizni. Nagyon ügyes volt, szépen szopizott, és hangosan reklamált, amikor elvették tőle a cicit. Kimerült voltam, de mérhetetlenül boldog, hogy teljesült a legnagyobb vágyunk, és egészséges gyönyörű babánk született. Végül nem bánom, hogy nem tudom milyen egy fájás, milyen természetes úton világrahozni egy babát. Tisztában vagyok vele, hogy ennek így kellett lennie, mert csak így kaptam esélyt arra, hogy láthatom hogyan nő fel…és nem anya nélkül….

Viszont azt tudom, milyen jó érzés anyának lenni. A legjobb dolog a világon!!!