A mai napig azt mondom, hogy a terhességet bármikor újra végig csinálnám. Csodálatos élmény volt érezni, amikor rugdos és még az oldalamon is megtanultam aludni a kis Niki kedvéért. És hát ugye a sok kényeztetés, amit a férjemtől kaptam… az sem elhanyagolható momentuma a 9 hónapnak. De azért nagyon vártuk már, hogy kezünkbe vehessük, amit „összehoztunk”. Már a 4D-s UH-n megmondták, hogy nem kis baba és nehéz szülés lesz, na de, hogy ennyire meg fog viselni, arra nem gondoltam volna.

Szóval minden 2006.04.18-án este 21 órakor kezdődött…

Barátainktól jöttünk haza egy eseménytelen nap után. Szaladtam a WC-re és mikor álltam volna fel, „folyt tovább”. Na ennek fele se tréfa, kiabáltam a férjemnek, fogja a cuccom, folyik a magzatvíz. Hirtelen nagyon jó kedvem kerekedett, mondván pár óra és a kezemben lesz a kis Niki. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez a pár óra 24 óra lesz.

A kórházban felvették az adataimat, férjemet hazaküldték: Apuka, ma ebből nem lesz baba, jöjjön vissza holnap. Befektettek egy egyágyas szobába, hasamra az NST, pihenjek. Ha pisilni kell szóljak, hoznak ágytálat. Ezzel nővérke balra el… Pihenni nem tudtam, mivel a vajúdóban élénk mulatozás volt egyéb szülés híján. Az éjszaka eseménytelenül telt. Reggel 6-kor kaptam beöntést (az eredmény számomra is meglepő volt). Utána irány a szülőszoba, bár ekkor még fájások még csak a kanyarban sem voltak. A szülőszobában egyszerre 5 nő szült, illetve a szülés valamelyik fázisában volt. Engem legszélére fektettek. Mellettem látták el az újszülött csecsemőket. 10 körül bejött a férjem, délután 2-ig bámészkodtunk és nevetgéltünk. Mondtam is a férjemnek, ennek meglesz még a böjtje. Folyamatosan kaptam az infúziót, oxytocint, hasamon az NST, mozdulni sem tudtam. A sok fekvéstől már zsibbadtam, fájt a derekam. Délután kettőkor meteor-szerűen berobbantak a fájások. Ekkor még mindig csak egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj. EDA-val szültem, de azt csak kétujjnyi tágulás után adhatják be. Ez az időpont 18 óra körül jött el. Addig az orvosom, a szülésznő és még aki éppen arra járt „benézett” a lábam közé.

Nagyon el voltam már fáradva, váltig állítottam, hogy én nem fogok tudni nyomni. Szégyen-nem szégyen, este 8 körül összetett kézzel könyörögtem az orvosnak, hogy császározzon meg. Fityiszt mutatott és mosolyogva továbbállt. (Utólag kiderült, ő maga sem hitt abban, hogy meg fogom tudni szülni a babát, mert keskeny a medencém. Bezzeg, ami körbeveszi!!!). 9 óra körül elkezdődött az utolsó szakasz. A kitolásnál én magam is meglepődtem magamon. Ember feletti erővel tört ki belőlem az, hogy LEGYÜNK MÁR TÚL RAJTA. Akkorákat nyomtam, hogy mindenki meglepődött. Ekkor, szintén egyéb szülés híján az összes éjszakás orvos, nővér, medika, takarítónő az én lábaim között nézelődött és vadul szurkoltak. Fél 10-kor végre kibújt Árva Nikoletta. Felsírt. Én is.

Gyorsan letörölgették, lemérték. 3750gr és 57cm. Apgar 10/10. Visszaadták nekünk. Csodálatos érzés volt. A miénk. Megcsináltuk.

2 órás megfigyelés alatt cicire tettük a babát, nagyon ügyesen szopizott, bár sajnos nem indította be rendesen a tejcsit.

Soha nem elfelejthető élmény, amiből nem elhanyagolható a férjem szerepe. A legelkeseredettebb pillanatokban az ő kezét tördeltem, az ő vigasztaló/biztató szavait hallgattam.

Van ennél keményebb, komplikáltabb szülés, de még mindig úgy érzem, nekem ezegyszer  elég volt végigcsinálni.