2006. május 4-én, amikor reggel felébredtem, ismét szomorúan konstatáltam, hogy ez a baromi nagy has még mindig itt feszít a testem közepén… :-D

Az orvossal együtt eredetileg április közepére számítottuk Nellit, Ő azonban semmi jelét nem adta eddig, hogy szeretne megismerkedni a szüleivel, minden NST azzal végződött, hogy a baba jól van, tökéletesek a szívhangjai. Délelőtt viszont, amikor erre a szokásos vizsgálatra mentem a kórházba, még nem is sejtettem, hogy innentől kezdve nem lesz megállás, megszületik a gyermekem, pedig én még hajat akartam mosni :-DDDDD, és a gyerekágyra kerülés után nem lesz egy szabad percem, éjszakám sem. :-)))
Szóval, ezen a szép szerdai napon délelőtt a flowmetria szűkülő keringést mutatott, és a terminustúllépés, valamint a baba számított súlya indokolttá tette az esti szülésindítást, mondta az orvosom, menjünk haza a cuccunkért, és este indul a balhé. :-)))
13 óra körül visszaértünk a kórházba, ahol a főorvos megvizsgált az orvosom jelenlétében, és ott döntöttek az azonnali szülésindításról. 13, 30-kor megkaptam a Prepidil zselét (méhszájtágító), ami rövidesen 5 perces fájásokat generált. Felcsatolták a fájás- és szívhangmérőt, és kispapával magunkra hagytak bennünket. Kezdetben csendben szenvedtem, a zselé felhelyezése után 1 órával felkelhettem, és nekiláttam felfedezni az alternatív szülőszobát… :-D Ültem a zsámolyon, támaszkodtam a medence szélébe, lógtam a bordásfalon, semmi nem volt jó, és megállapítottam, hogy ezt a fájdalmat legfeljebb az csökkenti majd, ha kibújik a kismanó, így visszakuporodtam az ágyba. Kispapa folyton kérdezte, miben segíthetne, erre ráförmedtem, hogy ha nem kérdezne ennyit, azzal. Kezdtem ingerültté válni, és egyre inkább befelé fordultam. 18 óra környékén 2 ujjnyi méhszájnál tartottam, itt már meg lehetett repeszteni a burkot. Burokrepesztés után kiderült, hogy mekóniumos a magzatvíz, Nelli felélte már a kis birodalmát. Időközben volt kézi méhszájtágítás, igencsak fetrengtem az ágyon. :-))) Ezután tovább tűrtem a fájdalmat 21 óráig, amikor már könyörögtem az EDÁ-ért. Bekötötték, ez nagyon meggyorsította az eseményeket, másfél óra alatt hirtelen eljutottunk az eltűnt méhszájig. Onnantól levették az EDÁ-t, mondván, lássuk lassan a tolófájásokat, amik aztán nem igazán akartak jönni. Percenként néztem az órát, majd leszakadt a derekam újra a fájdalomtól. Burokrepesztés óta lázasan vajúdtam, kezdtek aggasztóvá válni az események. Nem tudták, hogy a mekóniumos magzatvíz miatt van-e, vagy egyéb fertőzésem lehet. Kaptam oxytocint, hogy haladjunk, 8 egységgel kezdtük, amiből gyorsan 24 lett, közben kaptam vénásan a lázcsillapítót is. Az oxytocin őrületes fájdalmat okozott, ott már kijelentettem az ágyon, hogy meghalok, és ne is ellenkezzen velem senki :-))) Aztán lassan elkezdtek laposodni a görbéim a fájásmérőn, nem jöttek a tolófájások, kitalálta az orvosom, hogy próbáljam meg kitolni hasból a babát, lássuk, mi lesz belőle. :-/ Egyik lábam az ügyeletes orvos nyakában, másik az orvosom nyakában, és adj neki... Az ügyeletes orvos felülről nyomta a babát, az orvosom alulról két kézzel segítette. Sajnos a gyermekemnek a kismedencebemeneten nem sikerült átjutnia, mindig visszacsúszott, úgyhogy megállapították a relatív téraránytalanságot, és éjfélkor végül megkönyörültek rajtam... 0,50 perckor végül császármetszéssel, 9/10-es Apgarral előbújt Nelli, a nagyfejű :-))) aki végül 3650 g, 56 centi lett a jósolt 4,5 kiló helyett, valószínűleg a fejátmérője, és egyéb paraméterei téveszthették meg az ultrahangos súlybecslést. Hihetetlen érzések kavarogtak bennem, amikor meghallottam a sírását. Miután ellátták, odahozták a fejemhez, odaszuszogott a nyakamhoz, én pedig össze-vissza puszilgattam Őt. Láttam, hogy kispapa ott sír a műtőajtóban. Így váltunk családdá.
Hosszú és nehéz volt ez a nap, de mindenért kárpótolt a kislányom.

A kórházban töltött időt nem kívánom vissza. A császármetszés sebével éjjel 1/2 2-kor kerültem a megfigyelőbe, és reggel 6-kor már fel kellett kelni, tusolni, wc-zni. Közben meghozták Nellit, akit a Nagyija csodált az ablakon keresztül, miközben Anyukája kínlódott a felkeléssel. Mindeközben csorogtak a könnyek az arcomon, ahogy hallgattam Anyut, hogy sírva telefonál az otthoniaknak. Első szoptatásomhoz Anyukám asszisztált, és minden jól ment, hiszen Nellit hajnalban úgy kaptam meg, hogy nagyon éhes, a kezét rágja, mióta elvitték a szülőszobáról, így egyből nagyon ügyesen szopizott. Szoptatás terén egymáshoz alkalmazkodásunk tökéletes volt, mindössze 60 gramm súlyvesztéssel hoztam haza. Ezután nehezek voltak a kórházi napok, pihenés semmi, ápolj köldököt, pelenkázz, szoptass, miközben az ágyról alig tudsz felkelni. Nem igazán díjazták, ha valakinél nem volt kinn a baba, úgyhogy nagyon nehéz volt ellátni, miközben én semmit sem tudtam pihenni, és alig bírtam menni. Amikor valami szurit kapott, volt, hogy csak bekiabáltak a szobába, hogy vigyem a babát, pattanhattam, de borzasztó nehéz volt eleinte a mozgás nem csak a sebem miatt, hanem mert nagy előreálló hasam volt, miután már nem volt benne a baba, azt éreztem, belül leszakadtak a belső szerveim, és csak lógnak és tekeregnek a hasamban...

Mindent összevetve életem legnagyobb élménye volt a lányom születése, és nem adnám semmiért...
NAGYON BOLDOG VAGYOK!!!