Már napok óta semmihez nem volt hangulatom, most is eléggé kedvetlen voltam. Figyeltem, ahogy Apa elmeséli, hogy milyen volt a napja. Egyre kevésbé tudtam odafigyelni rá, mert éreztem, hogy egyre többször vannak méhösszehúzódásaim. Fél szemmel az órát lestem, szépen 10 percenként jöttek a fájásocskák. Mikor befejeztük a vacsorát (amiből a végén nem is sokat ettem), szóltam, hogy enyhe fájásaim vannak, ezért felmegyek és veszek egy kádfürdőt, mert ha ez jósló fájás, akkor attól el fog múlni. Férjem uram, mint aki füvet szívott felpörgött (nem szokása) és mint egy kisgyerek ugrálni kezdett, hogy: „Hurrá, szülünk, hurrá szülünk!” Szerintem olyan volt, mint egy ötéves kisgyerek, akinek a szülei beígérték a vidámparki látogatást. Enyhén bálnás hab testemet belehelyeztem a fürdőkádba és próbáltam lazulni. Hát nem esett nehezemre befelé figyelni, közben mértem az idő, már lassan az 5 perc felé közeledtünk. Gondoltam, hogy itt már valami komolyabb dolog lesz, egy óra áztatás után (előmosás nem volt) kikászálódtam a kádból és lementem szólni a férjemnek, hogy sűrűsödnek a fájások, megpróbálok aludni, de ha nem sikerül, akkor 11-kor induljunk be a kórházba. Fel is mentem hát ismét az emeletre (jó kondiban kell lenni a szüléshez), bedobtam magam az ágyba, de az elalvás sehogy sem sikeredett. Írni kezdtem a fájásokat. ¾ 11-kor lementem és közöltem életem párjával (vagy gyerekével?), hogy öltözzön, mert megyünk. Még gyors fotózás és már a kocsiban ültünk. Sms a kollégának, hogy nem biztos, hogy holnap bemegy, mert hát szülünk ill. az előző házasságból származó két gyerkőnek is, hogy úton van a kistesó. Mire beértünk a kórházba szinte teljesen megszűntek a fájások. A CTG se nagyon akart fájást mutatni, így eléggé el voltam keseredve, hogy feleslegesen mentünk be. Jött az ügyeletes orvos, aki megvizsgált (na ez kissé kellemetlen volt), közölte, hogy 2 ujjnyira nyitva vagyok, de szép tiszta a magzatvíz. Nem akart már hazaengedni, be akart fektetni az osztályra éjszakára. Én erre nem voltam hajlandó, mondtam, akkor inkább hazamegyek vajúdni, majd jövünk. Erre ő nem engedett el, így elfoglalhattuk a szülőszobát. Kellemes kis hely volt, Apát is beöltöztették  zöld ruhába. A fájások közben egyre erősebbé, de még viselhetőbbé váltak, de sokkal rendszertelenebbek voltak. Közben megérkezett a „híres” énekesnő Szandi, férjével, Bogdán Csabával, akiről annyit kell tudni, hogy Ő is piarista diák volt, mint annak idején a férjem is. Hát uramnak se kellett több, dumagép lévén rávetette magát Csabára és elkezdetek beszélgetni. Én meg egyedül róttam a kórházi folyosós köröket, mert épp úgy esett jól. Negyed óra múlva azért kiszóltam, hogy én sokkal jobban örülnék, ha most velem foglalkozna, mint egy volt iskolatárssal. Jött is – bár nem vagyok benne biztos, hogy ezt ő is így akarta. Sétálgattunk egy darabig, majd a szülésznő tanácsára megpróbáltam/tunk aludni. A papáknak sajnos csak egy gurulós szék volt betéve a szülőszobára, ezért azon bajos volt aludni, így hát a szülésznők megsajnálták és betoltak neki egy beteghordó ágyat, azon aludhatott. Én csak szenderegni bírtam, mert a fájásokra mindig felébredtem. Reggel 6-kor jött az én áldott orvosom és burkot repesztett. Ettől előzőleg rettenetesen féltem, de cseppet sem fájt. ¼ 8-ig semmi fájásom  nem volt. Mondtam is a tökösnek, hogy lehet, hogy mégsem akarunk szülni és feleslegesen jöttünk be, de hát nem volt már visszaút. ¼ 8-kor már szép rendes, szó bennakad fájásaim voltak, így orvosi és szülésznői javallatra kértem epidurális érzéstelenítést, mert azt mondták, hogy így 11-12 körül lehet baba, míg érzéstelenítő nélkül 4-5-re lesz meg a gyermek. Ez a részemről egy kisebb hőstettnek volt tulajdonítható, tekintettel arra, hogy tűiszonyom van. 11-ig nagyon jó volt, fájás ohne, kellemes pihike, alvás, miközben a kispapa nagy szemekkel bámulva rám kérdezte, hogy biztos, hogy nem fáj, mert a gép nagy fájásokat mér. Nem fájt, 11-ig, na de utána!!! 4 ujjnyira voltam kitágulva, de a gyerek csak nem akart kijönni. Apa viccet szeretet volna mesélni, de mondtam, hogy most az lenne a legjobb, ha nem beszélne. Szegény, biztos nehezére esett. Azt éreztem, hogy a szeméremcsontom felett megállt, ott dekkol és meg sem moccan. Hiába mondta a szülésznő, hogy ha jön a fájás, akkor nyomjak, mintha kakilni kellene, azt éreztem, hogy a gyerek visszafelé jön és nem lefelé megy. Jut eszembe: székelési inger-ugye ezt kellett volna éreznem kitolási szak előtt, hát én nem éreztem, csak a pokoli feszítést és fájdalmat. Kiabáltam én úgy, ahogy a torkomon kifér, az egész szülészet tőlem zengett, mondtam a kedvesemnek, hogy én itt fogok meghalni és különben sem tudom megszülni és hogy vegye rá az orvost a császárra. Szegény csak fogta a kezem, bíztatott, de egy idő után elengedte a kezem, mert az övéből már nem sok maradt. Gondoltam, hogy a keze helyett jó lesz a ruhája is, így azt markolásztam a fájások alatt. A lenti, kézi vizsgálatok annyira fájtak, hogy nem is engedtem magam megvizsgálni, így az orvos némileg volt dühös (na jó, írtó dühös volt). Elmagyarázta, hogy nem tud olyan orvosi indokot mondani, ami miatt meg kellene császározni és jó lenne, ha a kiabálást is abbahagynám, mert abba nagyon el fogok fáradni. Egy idő után engedtem magam megvizsgálni, az orvos nagyon felnyúlt, matatott valamit, amitől a helyzethez mérten kellemesebb lett az állapotom. A művelet befejeztével azt mondta, hogy most már menni fog. De jó, mondtam, akkor szülünk? Visszanézett rám, azzal a bizonyos, húúú de szőke nézéssel és azt mondta: „Nem, most indul el a szülőcsatornába!” Ekkor írtunk kb. ½ 1-et. Biztosan haladt előre a szülés, egyre nagyobbak voltak a fájások. Előkerült a szép rózsaszín lábtartó is. Ez nekem iszonyat könnyebbség volt, mert előtte már annyira fáradt voltam, hogy a lábamat sem bírtam felemelni. Jött az orvos is. Bíztatott mindenki egyszerre, hogy nyomjak, ha fájás van. Hát én nyomtam, beleadtam apait-anyait! Már éreztem, hogy a fejecskéje kint van, meg a válla, de nem éreztem, hogy a kis teste kicsúszott volna, fájás nem volt, így gondoltam, nem kell nyomnom. Erre az orvos: „Évike nyomjon vagy b.szhatjuk!” és a bal vállamat a térdemmel összehúzta, ekkor csúszott ki Életem Értelme! A doki Dieter Bolen-es mozdulatot tett és közölte:”Na, megszületett ez a dagadt kislány!”. Férjem szemei kiugrottak a helyéről (7 éve ismerem, de ekkora szemmel még nem láttam, érdekes látvány), hatalmas mosoly jelent meg az arcán és csak annyit kérdezett: „Kislány?!” (végig fiút várt).”Nem is kicsit!”-válaszolta az orvos. Mivel meconiumos volt a magzatvíz és a köldökzsinór is Zsófi nyakán volt, ezért nem várták meg, míg eláll a lüktetése, gyorsan elvágatták az édesapjával, aki épp a fényképezőgéppel foglalatoskodott. 2 percre a hasamra tették újszülöttemet, akin nem volt egyáltalán magzatmáz, majd apjával elmentek az első fürdésre, méricskélésre, stb-re. Az a hatalmas fáradtság és a fájdalom egy szempillantás alatt múlt el belőlem és alig vártam, hogy kislányomat visszahozza az apja. Életem egyik legszebb, ha nem a Legszebb pillanata marad 2006. március 29-e 13.40-dik perce.